Anna Woltz: Száz óra sötétség

Emilia ​tizennégy éves vagány lány, de kényszeres kézmosó és tisztaságmániás. Anyja sikeres festő, apja az iskola igazgatója és kockafejű matektanár. Emilia éppen New Yorkba tart, zsebében egy repülőjeggyel, apja hitelkártyájával és egy hamisított szülői hozzájárulással, hogy egyedül utazhat az Egyesült Államokba. A szabadság földjére. Mi történhetett, hogy megszökött otthonról? Miután ügyesen átverekszi magát a repülőtéri ellenőrző pontokon, és beengedik az országba, a szálláson kellemetlen meglepetés éri: a lefoglalt szoba címén nem a mosolygós indiai bérbeadó, hanem egy zárkózott tizenhét éves fiú, Seth és felvágott nyelvű húga, Abby várja. És ha ez a helyzet még nem lenne elég bonyolult: közeleg New York felé az évszázad hurrikánja, a Sandy. Seth és Abby befogadja Emiliát, és a hozzá csapódó kilencujjú, filmsztár külsejű Jimet, hogy aztán a három kamasz és a kislány együtt vészelje át szülők nélkül a sötétet, a víz hiányát és a hideget. A legjobb alkalom, hogy közel kerüljenek önmagukhoz, és más szemmel lássák eddigi életüket. Letehetetlen, sodró lendületű regény egy fiatal holland írónőtől, aki maga is átvészelte New Yorkban a sötét napokat a Sandy hurrikán tombolása alatt.



Anna Woltztól már korábban olvastam a Black Boxot, sőt, interjút is készítettem vele, és mivel nagyon szimpatikus embernek tűnik és a Black Box is nagy kedvencem lett, felkerült az "Akiktől mindent el akarok olvasni" listámra. Így került a kezembe ez a regény is, amiről a címén és a szerzőjén kívül semmit nem tudtam, ezért nagyon meglepett.

A borító és a cím alapján nem igazán tudná kitalálni az ember, mi is vár rá ebben a könyvben. Talán csak annyit, hogy gyerekekről szól egy nagy városban. Aztán szép lassan körvonalazódott előttem a történet, és nagyon örültem annak, amit láttam: Emiliáról, a holland lányról szól, aki a problémái elől New Yorkba szökik, és megismerkedik három New Yorkban elő fiatallal: Seth-tel, Abbyvel és Jimmel. A történet a Sandy hurrikán idején játszódik, ami nagyon meglepett, de örültem neki, mert mindig elborzadva néztem a hurrikánokról és más természeti katasztrófákról szóló filmeket, és az otthon biztonságos melegéből, a messzi távolból bele sem tudtam gondolni, min mehet keresztül az, aki ott van, aki átéli ezeket a dolgokat, amiket mi csak filmekről ismerünk. Szóval ez a rész nagyon tetszett, imádtam a négy gyerek problémamegoldó-képességét és találékonyságát, ahogy igyekeztek átvészelni a hurrikánt. Imádtam a hurrikánmenedéket, a New York-i Halloweent, a barangolásokat a sötét utcán. Az is nagyon tetszett, hogy az írónő a szarkasztikus poénok és a 21. századi fiatalok problémái (lemerült telefon, nincs internet és térerő) mellett belevitt egy kis komoly témát is a történetbe, vagyis hogy felhívta a figyelmet a kevésbé szerencsésekre is, akik nem úszták meg sértetlenül a hurrikánt.

Az alapötlet is nagyon tetszett, miszerint Emilia szülei mindketten a saját világukba rekedtek, ennek a hatása pedig a lányra nagyon jelentős. Megjelent a cyberbullying témája is, amiről szerintem kiemelten fontos beszélni a mai világban az ifjúsági irodalom szócsövén át. Összességében: imádtam.

Egy dolog viszont iszonyatosan rontotta az olvasásélményt, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni: mióta hagyunk benne random angol szavakat a magyar fordításban? Én elhiszem, hogy rohadt menő mostanában így beszélni, de egyszerűen annyira idegesítőek voltak ezek a szavak, hogy kedvem lett volna kihajítani a könyvet az ablakon. Az abszolút érthetetlen számomra pedig az, hogy ha egyszer New Yorkban vagyunk, és mindenki angolul beszél, akkor miért kell 1-2 mondatot meghagyni angolul, általában a társalgás kezdetét jelző mondatokat, utána pedig magyarul folytatni? Nyilván fel tudjuk fogni, hogy ha ez a valóság lenne, a szereplők angolul beszélnének, de szerintem olyannyira felesleges volt ez... arról nem is beszélve, hogy aki nem tud angolul, annak még jobban elrontja az olvasás élményét. Emiatt nem tudom 10 csillagra értékelni a könyvet, pedig ez nem a könyv hibája, hanem a fordítóé. Csak hogy néhány, a zsebemben bicskát nyitogató példát kiemeljek:

"Supercool barátaim vannak."
" - Excuse me! - szólítok meg egy nőt, aki olyan feltűnő ruhát visel, mintha egyenesen a Szex és New Yorkból sétált volna ide. - Nem tudja, hogy van-e valahol a környéken ingyenes wifi?"
"- Sorry - mondom angolul -, nem tudom, hogy kicsoda maga."
"No way, hogy ott éljem le az életem."
"Ez volt... the worst fucking day of my life."
"Mom, tudod jól, hogy te..."
"Calm down, mommy! Jól vagyok, most mondtam el apunak!"
"Azt mondta, hogy a girlfriendje vagyok."

Ezek a mondatok olyan szinten elborzasztottak, hogy ha nem Anna Woltz könyve lett volna, simán félbehagyom. Erőltetettek, gyerekesek és szánalmasak voltak.

Szereplők



Kedvenc idézetek

"Hirtelen megérzem, hogy milyen elképzelhetetlenül koszos vagyok. Pedig a hét csomag antibakteriális, nedves törlőkendőnek köszönhetően még mindig tisztább maradtam, mint Seth, Abby vagy Jim. De Nora Quinn-nel összehasonlítva prehisztorikus pöcegödör vagyok."

"Van egy weboldal, ami megmutatja, hogy hány ember születik és hal meg éppen. Hipergyorsan mennek fölfelé a számlálók! Például amíg megeszem egy bagelt, meghal 392 ember."

"Sethnek eszébe jutott, hogy a pincében, a fagyasztóban még rengeteg ennivaló van. Mivel már elkezdett kiolvadni, holnap vagy holnapután ki kéne dobni. De most még minden ehető. Így hát az első hurrikánvacsoránk ötfogásos lett."

"Pontosan ez a probléma a mai világban. Hogy az emberek sok pénzért olyasmit csinálnak, amit valójában nem akarnak. Drogot árulnak. Hagyják, hogy tönkremenjen egy bank. Kurválkodnak. Kötve hiszem, hogy az emberek szívesen csinálják ezeket a dolgokat. De sok pénzért bármire képesek."


★★★★★★★★★☆ (9/10)