Ugrás a fő tartalomra

Jodi Picoult: Vezeklés



Sage Singer egy pékségben dolgozva próbálja elfelejteni édesanyja tragikus halálát és saját boldogtalan magányát. Egy önsegítő csoportban megismerkedik Josef Weberrel, akivel életre szóló barátságot köt. De egy nap az idős Weber szörnyű titkot árul el a múltjából, és olyan szívességet kér Singertől, ami komoly erkölcsi dilemmába taszítja a nőt. Ki ez az ember, akit barátjának hitt, hol van a határ bűn és bűnhődés, megbocsájtás és kegyelem között? Hogyan védjük meg a családunkat, és miként léphetünk ki az ördögi körből, hogy végre ne a múlt diktálja a jövőt?



Hihetetlen, hogy milyen régóta áll ez a könyv olvasatlanul a polcomon, ahhoz képest, hogy Jodi a kedvenc íróm. Eddig valahogy féltem tőle, túl vastag, ráadásul a fülszöveg annyira nem is fogott meg. Aztán szerencsére rávettem magam, hogy elolvassam, és az érzelmek annyira széles skáláját vonultatta fel előttem, hogy konkrétan végig vagy vigyorogtam, vagy bőgtem. Vagy mindkettőt egyszerre.

Ez a regény kicsit eltér az átlagos Picoult-i könyvtől, több szempontból is. Egyrészt egy valós történelmi esemény játszik benne nagy szerepet, a holokauszt, míg az írónő többi könyve inkább hétköznapi családok különleges problémáiról szól. A másik, hogy nincsenek benne ügyvédek és ügyészek, sőt, bírósági tárgyalás sincs. Ilyen Picoult-könyvet még nem olvastam, nagyon meglepett. Tavaly lett egy óriási kedvenc könyvem, a Valaha testvérek voltunk. Na, a Vezeklés nagyon hasonlított rá, ezért egyértelmű volt, hogy ez is kedvenc lesz.

A főszereplők közül Sage, Minka, Leo és Mary nagyon körül kerültek a szívemhez, de még a negatív szereplőként jelen lévő Josefet és Adamet is a szívembe zártam többé-kevésbé. Tetszett az alaptéma, a sütés és hogy ez milyen módon kapcsolódik Sage sebeihez és a családja történelméhez. Tetszett a jelenben játszódó, vallásos pékség története, de ami a legjobban tetszett, az Josef visszaemlékezése. Ezt a részt körülbelül végigbőgtem, hol csak potyogtak a könnyeim, hol hevesen zokogtam, egyszerűen annyira valóságos, annyira brutális, annyira élő és szívbemarkoló történetet festett le elénk Picoult a második világháború egyszerű embereiről és a haláltáborok élő-lélegző szenvedőiről, amilyet csak ő tud. Nagyon különleges élményt adott nekem ez a könyv, biztosan újra fogom olvasni.

Kedvenc idézetek

Amíg van családunk, nem vagyunk egyedül.

Szeretlek, Sage Singer. Szeretem, ahogyan félig kitakarózol alvás közben, és ahogyan felfalod az összes pattogatott kukoricát, miközben filmet nézünk. Szeretem a mosolyod, és szeretem azt a ráncot a két szemöldököd között. Tudom, mennyire közhelyes, de amikor tegnap láttalak azzal a fickóval, hirtelen rádöbbentem, mit veszíthetek. Nem akarom, hogy valaki más kaparintson meg magának ,amíg én csak tipródom, és nem tudok dönteni. Szeretlek, így egyszerűen. Örökké veled akarok lenni.

(…) olyan széles a háta, hogy meg lehetne teríteni rajta a hálaadáshoz.

– Még mindig szereti? – teszi fel a kérdést Leo. Kinyitom a szám, de nem jönnek ki rajta szavak. Szeretem, ha úgy érezhetem, szeretnek. Nem szeretem a tudatot, hogy mindig csak második leszek. Szeretem, hogy legalább néha egyedül vagyok otthon. Nem szeretem, hogy ez nem mindig van így. Szeretem, hogy nem tartozom neki semmivel. Nem szeretem, hogy nem tartozik nekem semmivel. Szeretem, ahogyan akkor érzem magam, ha vele vagyok. Nem szeretem, ahogyan akkor érzem magam, ha nem. Amikor nem felelek, Leo elfordul. – Látja: nagyon is egyszerű – mormolja.

Én még azt is elmennék megnézni, hogyan szárad a festék, ha ez kell ahhoz, hogy kicsit elszabaduljunk otthonról.

Szereplők




★★★★★★★★★★ (10/10)