Ugrás a fő tartalomra

Gabriella Wittkop - A nekrofil

Ha létezik könyv, ami megosztja olvasóit, és a legszélsőségesebb véleményeket váltja, provokálja ki, A nekrofil kétségkívül ezek közé tartozik. Hőse, Lucien, a mindig fekete ruhát viselő párizsi régiségkereskedő egyaránt kedveli a nőket és a férfiakat, feltéve hogy megfelelnek egyetlen követelménynek: ne legyenek immár az élők sorában. Magányos szenvedélye a messzi gyermekkorban gyökerezik. Anyja halálával megrázó körülményeit, a gyász színei és díszletei, az a bizonyos szövőlepke illat, amit halottak párállanak maguktól, egy életre erre a magányos szenvedélyre ítélik. 
Mígnem… Lucien váratlanul szerelmes lesz. Az Ő kedvesei azonban, a természet elrendelése folytán csupán rövid időt tölthetnek nála. És akkor Lucien felveszi a reménytelen küzdelmet a halál ellen, a semmi ellen, amibe mindenki áttűnik egyszer. Ezzel a szép és reménytelen harccal emelkedik ki a példátlan naplóregény a szokványos rémtörténetek sorából, és válik a szerelem, a magány, a sors ellen vívott küzdelem költeményévé.
~

Már több embertől hallottam, hogy ez a könyv kiverte náluk a biztosítékot, de akkor is muszáj volt elolvasnom. Egyszerűen ilyen az emberi természet. Nem vonzódom ehhez, sőt, csak érdekel, hogy mi játszódik le egy olyan ember fejében, aki finoman szólva...a hullákra izgul fel. De azért nem gondoltam volna, hogy ennyire kiakaszt ez a könyv.
Két oka volt, hogy kivettem a könyvtárból: a rövidsége, és az, hogy érdekelt, mások mitől akadtak ki ennyire. Még február 28-án vettem ki a könyvtárból, és aznap el is olvastam a felét, amikor abbahagytam, de azóta sem volt kedvem írni róla, ez meglátszik az olvasás és az értékelés között eltelt két hónapon is.

Amikor kézbe veszünk egy könyvet, a megítélés ott kezdődik, hogy megnézzük a borítót, és utána a fülszöveget. Nálam már a borító enyhe hányingert okozott. Egyébként szép lenne, de azok az undorító, püffedt mellbimbók nem kellenének a borítóra, elrontja az egészet. Amikor elkezdtem olvasni, felfigyeltem egy általam eddig nem ismert szóra: szövőlepke. Most már persze utánanéztem, és rájöttem, hogy mi az, de elég idegesítő volt, hogy majdnem minden második oldalon a szövőlepke-illatról hadovál.

És ott ért véget a pályafutásom a könyvvel, mikor a pasi visszaemlékezett arra, mikor az anyja meghalt, és amikor megölelte a hulláját, elélvezett. Azt hiszem, nekem ennyi bőven sok(k) volt ebből a könyvből, így mindenkit csak óvva tudok inteni attól, hogy kézbe vegye.

¶¶¶¶¶¶¶¶¶¶ (0/10)

Megjegyzések

  1. Engem nem maga a könyv akasztott ki annó. Hisz vállrándítással el lehetne intézni, hogy ez csak kitalált.... Attól akadtam ki hogy ilyen emberek tényleg léteznek.Nagyon sok a beteg ember....

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése