Ugrás a fő tartalomra

Kazuo Ishiguro - Ne engedj el...

Fülszöveg: Különös körülmények között nevelkednek a világtól elzárt magániskola, Hailsham növendékei. Noha minden szempontból kitűnő nevelést kapnak, tanáraik mintha egyszerre tartanának tőlük és szánnák őket. A diákok megtanulják, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük megőrzése nem csupán önmaguk érdeke, hanem a társadalomé is. Ám furcsa módon a külvilágról, melyet majdan szolgálniuk kell, szinte semmit nem tudnak. S ahogy múlnak az évek, az idillinek tetsző elszigeteltségben lassan ráébrednek, hogy az egyre gyakrabban megtapasztalt félreértések, zavaró ellentmondások hátterében sötét titok bújik meg. 
Az egykori diák, Kathy, harmincas évei elején idézi fel hailshami emlékeit, amikor felbukkan az életében két régi iskolai barátja, Ruth és Tommy. Miközben megújul és megerősödik barátsága Ruthszal, parázsló tinivonzalma Tommy iránt pedig szerelemmé kezd érni, az elfojtott emlékek nyugtalanítóan a felszínre törnek, s a visszatekintés felismerései következtében a barátoknak újra szembe kell nézniük a gyermekkoruk hátterében rejtőző igazsággal, mely egész életüket meghatározza. Ám a drámai őszinteségű szembesülés talán túl későn érkezik el mindhármójuk számára, kapcsolatuk szövevényének szálait már nem bogozhatja szét megnyugtatóan.
A „Napok romjai” szerzőjének megtévesztő egyszerűséggel kibontakozó remekműve rendkívüli érzékenységgel tárja elénk a remény és az elfogadás, beletörődés időtlen drámáját. A visszafogott nyelvezet csalóka látszata mögött páratlan érzelmi mélység rejlik, melyet kiaknázva Ishiguro merészen újszerű megközelítésben vizsgálja egy napjainkban igen aktuális társadalmi kérdés erkölcsi szempontjait.
A regény számos nyelven óriási sikert aratott, 2005-ös megjelenését követően rövid időn belül több jelentős irodalmi díjat is elnyert, és a Time magazin beválogatta a száz legjobb angol nyelvű regény közé.

Nagyon érdekes, és érzelmileg nehéz történetet sikerült írnia Ishiguronak. A cím, és a borító (Ami egyébként, megjegyzem, csodálatos. De erről később..) alapján azt gondolnánk, hogy valami romantikus, szerelmi háromszöges, együtt-öregedünk-meg stílusú történetet tartunk a kezünkben, ám ez a könyv ennél sokkal több.


Mindig is foglalkoztattak az ilyesfajta történetek, amelyek magániskolákról, titkokról szólnak. Ez is egy ilyen történet.

A történetet Kathy, az egyik főszereplő meséli el, de az ő szemével láthatjuk Ruth, Tommy és a többi Hailshames diák életének mozzanatait is. Szeretem az ilyen narrációkat, mert habár premier plánban láthatjuk a főszereplő gondolatait, érzelmeit és tetteinek okát, mégis betekintést nyerünk a többiek fejébe is.

A borító a másik dolog, ami annyira csodássá teszi ezt a történetet. Szép, kollázsos technikával készült, amelybe beleszőttek a filmadaptációból készült képeket, és az egyik legnívósabb magazin, a Time kritikáját. Olyan hangulatos összhatást biztosít.

Ahogy egyre közeledtünk a végéhez, egyre inkább kezdett kibontakozni a történet, és az eszményi kép, amit Kathy felépített a regény első oldalain Hailshamről, lassacskán összeomlott, és felváltotta a helyét a felismerés, hogy nem minden az, aminek hisszük.

A regényből készült filmadaptáció is 2010-ben, azonos címmel, olyan színészek közreműködésével, mint a Büszkeség és Balítéletben nyújtott alakításáért Oscar-díjra jelölt Keira Knightley, a szintén a Büszkeség és Balítélet színésznője, Carey Mulligan és a Pókember-filmek sztárja, Andrew Garfield.

«««««««««« (10/10)

~~~~~~~~~~~~~~~~
Kiadó: Cartaphilus
Eredeti cím: Never let me go
Megjelenés: 2011 (második kiadás)
Oldalszám: 304

A bejegyzés a Cartaphilus kiadó jóvoltából jöhetett létre.

Megjegyzések